 | Kölcsey Ferenc rövid verseimagyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja |
Gyakorta szárnyain szelleteknek,
Mint Guido bájos képei,
Chitone fényénél lebegnek...
Jősz leányka lángszemekkel,
S barnán kéklő hajfürtökkel:
Mint árnyéklott viola.
Haldoklott, ah, lábai előtt a mennyei gyermek,
Nyögdelt, s fűveiben nem lele Phoebus erőt.
Éjfél van, már Lúna leszáll, s eltűnik az óra,
S ablakod elleniben én egyedűl vagyok itt.
Szent berek, itt hol örök vizeid forrása kicsordúl,
S illatozó partján habja csörögve lezúg;
S hol, puha fészke felett nyögvén philomela keservét...
Sziklai lyány, hívlak! "Hívlak": felel éteri hangod;
Ím jövök, ah de lakod bús fala néma s üres!
Alkota munkás kéz engem; s a szőke Szamosnak
Partjain a költő lát vala s renge felém...
Sírba Kazinczy leszállt; s későn fakad érte hevítvén
A remegő könnycsepp harmatozó szemeket.
Remegve zeng, remegve száll az ének,
Uj ég alatt, ó Ronyva, partodon...
Emléksorok Klobusiczky Matildhoz
Vedd, lyányka, búcsúm, vedd áldásomat;
S tartsd meg szivedben hív emlékezettel
A bús daloknak csendes éneklőjét,
Ki végszavában int: szép s jó iránt...
Csak bor, csak lyány szerelme
Szivem fő gerjedelme,
Mit nékem a világ?