 | Kisfaludy Atalaköltőnő |
Az én bánatom
Végtelen, mély, mint a tenger,
S mint ez, gyöngyöket terem.
Hadd maradjon kimondatlan
A szó, mely ajkamon lebeg;
Ne halljad te soha, soha;
"Hadd maradjon sejtelemnek."...
"Nem lesz sugár, nem lesz harmat,"
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a virág értené,
Hogy én benned mit vesztettem.
Ismeritek szivemben
Az örök fájdalmat,
S csodálkoztok, hogy e szívből
Vidám dal fakadhat.
Sötét felhő
Kisért vissza utamon:
Talán fájó,
Hozzám vágyó
Lelked volt az, angyalom!?
Azt kérdezed, az fáj neked
Tőlem édes angyalom,
Hogy tehozzád, hogy felőled
Mért szól oly ritkán dalom?
Zengő madár az elszáradt ágon,
Harmatcsepp a hervadó virágon,
Letünt csillag fenmaradt világa,
Fájó szivek fájó boldogsága,
Jőj, óh emlékezet!
Mint egy kép a túlvilágból,
Mint egy fény a menyországból,
Mint egy szép tündérrege:
Oly titoktelt, oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege.
Mindig azt kérditek tőlem,
Dalaim honnan meritem,
Honnan jő a gondolat?
Kérdjétek a természetet,
Hogy honnan jő a kikelet,
Hozva a virágokat.
Hol vagy, hol vagy? Eddig még csak
Álmaimban láttalak,
Élsz-e, s ha élsz, olyan vagy-e
A minőnek álmodlak?
Elriasztva, megsebezve,
Nem találva föl helyét,
Lelkem üldözött galambként
Megpihenni száll feléd.
Ha elnézem a tavasznak
Ártatlan virágait,
Visszahozzák emlékembe
Gyermekkorunk napjait,
Midőn az életnek még csak
Mosolygását ismerénk;
Midőn, hogy az egész világ
Egy rózsáskert - azt hivénk...
Oh ti, kiket nagy bú,
Nagy fájdalom ére,
Boruljatok a hű
Természet keblére!
Mi ez, mit szivemben érzek,
S mit nem mondhat meg dalom?!
Én nem értem, - én nem tudom,
Gyönyör-e vagy fájdalom!?