 | Kis János bölcs verseiköltő, műfordító, evangélikus lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja |
Soha nem bájol testednek
Csábító szépsége,
Ha nem ékesít lelkednek
Belső nemessége.
Egy útas Aesoppal öszvetalálkozott,
S tőle célja felől imígy tudakozott:
Jó ember, még mennyi ideig kell mennem,
Míg eme városban meg lehet pihennem?
Markalf, kinek feje tökkel ütött nem volt,
Egykor hegyes helyen többekkel gyalogolt.
Valahányszor hegyről alá kellett menni,
Lassan járt, jókedve búcsút látszott venni,
S viszont ha mely völgynél másik hegy kezdődött,
Gyorsan indult s szokott jókedve visszajött.
Lesse, kinek tetszik, a szerencse nyomát
S fényes udvarokban bámúlja templomát:
Én az aranybékók zörgésétől futok,
Mint a szomjú szarvas, még oly völgybe jutok,
Hol tiszta forrásból igaz boldogságot
Merítek, felejtvén világi hívságot.
Szívemnek legfelségesb bálványa,
Szűz bölcseség, hol van lakhelyed?
Világoknak roppant alkotványa,
Hol rejti őt titkos kebeled?
Oh, rég már, rég, hogy e szépek szépét
Nyomozom, mert istenség keze
Lelkembe metszette ő szent képét,
Hogy lélekké neveze.