 | Kis Jánosköltő, műfordító, evangélikus lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja |
Ti, legszebb órái lefolyt életemnek,
Kik hű barátokat adtatok lelkemnek,
Mikép rajzoljalak tábláján szívemnek?
Titek áldlak, míg foly egy cseppje véremnek!
Szívemnek legfelségesb bálványa,
Szűz bölcseség, hol van lakhelyed?
Világoknak roppant alkotványa,
Hol rejti őt titkos kebeled?
Oh, rég már, rég, hogy e szépek szépét
Nyomozom, mert istenség keze
Lelkembe metszette ő szent képét,
Hogy lélekké neveze.
Kegyes Músák, a kit ti megkedveltetek,
S bölcsőjétől fogva féltve neveltetek,
Nem csalja azt a kincs Indus tengerére,
Sem fényes udvarok sikamló jegére.
Vígadj, kedves, az életnek
Kies kikeletében,
Míg még mindenek nevetnek
Reád szépség fényében.
Egy holló, ha mi szép szemébe akadott,
Gyürüt, órát, aranyt, mindent elragadott.
FIATAL FA. Lassan, ó szél gazda, lassan!
Egy magammal bánjál irgalmasan,
Csererdőkkel vívnod főbb dicsőség lészen,
Én gyenge vagyok, jaj! öszvezúzsz egészen!
Nem csuda, ha nem félsz meghalni, a halál
Nem újság előtted, már kétszer meghalál.
Soha nem bájol testednek
Csábító szépsége,
Ha nem ékesít lelkednek
Belső nemessége.
Húsz esztendős vagy, s még sem szép,
Harminc, s még sem erős és ép,
Negyven, s még sem érett eszü okos...
Lyányka, higyj igaz hivednek:
Örvénybe tántorodol,
S kora sírt ássz életednek
Ha buján kacérkodol.
Mint Músák éneke folyjon
Élted rózsás halmokon,
Égi békeségként nyájasan táncoljon
Mindég szép napokon.
A kit én fogok szeretni,
Tudjon nyájasan nevetni,
Légyen ékes virágszál!
Elmés tréfa s jó indulat
Énrám ez hat,
Nem csak a szép sima áll.
Egy gyermek, ki diót enni
Felette igen szerete,
Fára szert akarván tenni
Kertjébe diót ültete.
Ne nyomozd, a mit nyomozni
Nem szabad halandónak,
Az ég végedet elhozni
Hol s mikor tartja jónak.
Hogy fösvény némelly tettében
A természet, megismerem,
Mert az életnek kertjében
Csak ötféle virág terem:
Szelíd búzavirágokat
Ád a dadogó kisdednek:
Ártatlan liliomokat
A gyermeki kezek szednek.