Kerényi Frigyesügyvéd, költő és műfordító |
Kavics fölött peregve fut
A habzó csermelyár -
Egy vig fiú bokáig áll
Vizében s halra vár.
Nyilt Verbőczy áll előttem -
Szórt elmével olvasom:
Mert minden piros betűnél
Ajkaidról álmodom!
Utczán, nagyúri ház alatt,
Veres márványlapon,
Sápadt gyerek rongy közt hever -
Fiú hol vagy te honn?
Bár a végzet azt akarta,
Hogy szegény fiu legyek -
Kedve jó pillanatában
Szép kis kerttel álda meg!
Kicsinyke s most uratlan ház!
Lakód kivándorolt,
Kinek te benned egykoron
Egész világa volt.
Bús szivűek temetőbe mennek;
Oh, nekem sem ismeretlen útja, -
Kik szerettek, régen ott pihennek!
Nyugszik a völgy szenderegve
Est pirul le ormiról -
A torony csengő lakója
Régi hangon szólva-szól.
Tavasz ha jő s virágival
Hegy-völgyön elterűl;
A lomb közt néki édesen
Dal zeng üdvezletűl.
Utfélen egy vén koldus ül,
Szegényt megnéztem én,
S néhány kiáltó sebhelyet
Láttam meg ősz fején.
Örömvirág volt a karácsonestve!
Hogyan leszedték tünde bársonyát -
Piros napoknak halvány unokája,
A multból olvad játszi fény reád.
Oly tiszta volt a föld, oly jó az ég,
Oly boldog én, midőn gyermek valék!
Mondod: rosz a világ,
Bántók az emberek -
Az élet köztök egy
Zajongó förgeteg!
Villámháritók vannak palotádra kitűzve:
Bizton nézed azért isteni kéz nyilait.
Zöld köntösében rózsa áll, mint szerető,
Piros két arcza lángol leple közzül,
Vágyó sohaj fuval lehelletében,
Az esti szél találkozóra jő.