 | Kazinczy Ferencíró, költő, a nyelvújítás vezéralakja |
A poesis kikap a népből s a durva valóból,
És kiesebb tájra s lelki valóba vezérl.
Rontott, mert építni akart, Palladio; benne
Csak rontót látál, vad kora, jó ideig.
Kárischt mond, s Pszikhét, ha Pszüchét kell mondani s Cháriszt.
És Té-misz-tók-lescht, Győri, The-mi-sztocleszért.
Jót, roszat érez a barom, de hallgat,
Jót, roszat érez, s elbeszéli az ember;
Jót, roszat érez, s zengi a lant fia.
A zápor ömlik; nem megyen misére,
S nem láthatom, mint lépdel, ablakomból, -
Nem, mint pillant rám, titkon-kedveltjére.
Ő mást szeret, mást én is, s lángolással
Mind ő, mind én. De Ámor ránk mosolyga,
S a két szerelmest összefűzte egymással.
Itt állottanak ők, azok a nagyok, erre tekintett
György, Erdélye felé, erre sohajta Ferenc.
Szép a felduzzadt Ares táborában
Dicső nagy tettek által fényleni;
Az érc phalanxot béfeszíteni,
S ha kell, lerogyni a vérengző csatában.
Isteni bája a szép Hellasnak, római. nagyság,
Francia csín, és német erő, s heve Hesperiának,
És lengyel lágyság! titeket szép nyelvem irígyel.
Elázott szemmel s szánakozva nézem én
Az esztelenség vakmerő bolondjait,
Akik, magoknak tetszvén, a megtévedés
Egyik széléről a másikra térnek el;
S kevélyen néznek vissza már az elhagyott
Ösvényre, melyen a vakhit vasláncokon
Kötözve tartja vért könyvező foglyait.