Juhász Gyula öregedésről szóló verseia 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
Mély esti csendben
Úgy ég a csillag,
Miként emléked
Életemben.
A szőke szépeket szerettem egykor,
De jaj, időm már alkonyatra tart
És régen volt, hogy boldog kikelet volt,
Most már magamban járom az avart.
Fejemen a formák hiába vívtak,
Rút lett az arcom, nyúlt a koponyám
S e bánatos kaosz között a csillag,
Két nagy sötét szem ragyog fényt reám...
Aludjatok, vágyak,
Ne zokogjatok,
Csicsíjja, ti bágyadt,
Rekedt sóhajok!
Ma jobban fájsz, mint eddig, ó tavasz,
Te minden évben ékes és derűs,
Te minden évben fiatal maradsz
S az én szívemből lassan messze tűnsz.
Fiatalok, még itt vagyok.
Az éveimnek száma sok,
A gyászaimnak sora nagy
És megőszített kora fagy.
A tűnő ifjúsággal messze mennek
Az örömök és búcsút énekelnek,
Mint ősszel a fecskék, a költözők.
Kilenc óra. Nyugovóra takarodót fúnak,
Én is fúvok mai gondnak, mindennapi búnak.
Káprázat ez: a régi májusoknak
Szűz orgonái nyílnak újra ki
És mint a sírból a fehér halottak,
Támadnak lelkem bágyadt vágyai.
Ó szent gyerekség, hányszor elkereslek,
Már merre vagytok, boldog szomorúság,
Ti régi sétányok, ti régi kertek?
Őszi verőfényben pirosak a lombok,
Egy kis dicsőségtől nem leszek én boldog,
Messze tarlót róttam, hideg volt az éjjel,
Takarózni kellett egy kis dicsőséggel.
Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Fáradt tekintetében
Kihúny a vak mohóság, kapzsiság
S szelíden pislog az emlék világa.
A keze nem szorul konok ökölbe,
De símogató békélten pihen meg
Az ifjúság fején és vállain.