 | Juhász Gyula versei a halálróla 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
Az esti felleg néha rózsaszínű
És néha bíbor, majd kék, majd arany...
Áll a vásár, sokadalom,
Hegyen, völgyön lakodalom.
Nagy halott van a határba,
Üli torát fia, lánya.
Oly mozdulatlanul nyugodtak
A kerti fák az őszi fényben.
Talán a nyárról álmodoznak,
Csak egy levél hull néha szépen.
Múló világ felett
Örök csillagok élnek,
Hiába hullanak
Hervadt lombok, remények,
Mindig akar, szeret, dalol az élet!
Fekszik. Süketebb, mint Beethoven
És szétroncsolt, mint egy titán.
Hörgése zord, halálos ómen,
Lelke túl óperencián.
Halálba ringató dalt
Hallottatok-e már ti?
Feketén nyugtató dalt,
Csillagba suhanó sóhajt,
Halálba ringató dalt?
Mindig hangfogóval, lassan muzsikáltam.
Kevély kurjantással
Jobban győzték kicsinyebbek nálam.
Az aranynapban zöld rácsok mögött
Az apró halmokon százszín virágok,
Élt három évet, egy napot, ötöt,
Ezt hirdetik a bádog fölirások.
Meghalni milyen szomorú lehet,
Mikor mienk még mind a kikelet.
Mikor a rózsák legszebb kora van:
Meghalni, elmenni magányosan!
Nyilazzatok: a seb rózsát terem,
Mely nyílni fog az örök kertbe fenn!
Negyven napig még a földön maradt.
Járt-kelt a zöldben, megfürdött a fényben,
Szívében érezé a szent tavaszt.