 | Juhász Gyula gyászoló verseia 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
Dózsa fejét itt adták át a földnek,
Mikor megjárta már a zord bitót.
Mindig magányosabb lett
És mindig vakmerőbb,
Míg végül sírva térdelt
A győztes sors előtt.
Tiszta, szelíd lelkét csöndben ringatta az alkony,
Egy volt ő s a mező, benne a róna dalolt...
Kilényinek, a kedves titkárnak
Túl minden kínon és halálon,
Feléd száll egy szó, a szavam,
Benne egy meghiúsult élet
Minden jósága, vágya van...
A sírod körül gubbasztunk sötéten,
Virrasztunk a vak éjben s hallgatunk,
Kísértenek az új és régi rémek
És némaságunk legméltóbb dalunk.
Az új Mikes, a jó, öreg diák
Fölment a honba, hol a lelkek élnek,
Hol szentek a dalok s a bibliák
S a magyar álom boldog örök élet!
Ki hallotta a temető dalát?
Fojtva, sikongva szól,
A föld mélyébe ásott árva vágy
A horpadt hant alól.
Sírodhoz, Dugonics, szent öreg, eljöve
Új kor énekese s tiszteletét teszi
És hogy zöld laurus fonja be hamvadat
Örvend néki egész szive.
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Mikor meghalt, megállt az óra,
Az örök mécses kialudt.
Fehér ruháját rája adták,
- Szolgálólánya volt az Úrnak -
S tudta, hogy e világ hazug.
Adyval vitézkedtem egykor én még
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén
És most idézi őt az alkonyat:
Ó hova lett a régi, furcsa mámor
És mire ment a régi viadal?
Idegen sírok közt botorkál a lábam,
Idegen ősz fázós, öreg avarában.
A jeltelen sírokra gondolok,
Miken halottak estéjén se ég mécs
És nincsen koszorú. A feledés
A földdel egyenlővé teszi őket.