Juhász Gyula emlékezésről szóló verseia 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.
Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca, aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.
Egy nyári éjre emlékszel-e még?
Mint csillag fénye a lelkemben ég.
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Mikor az este csöndje és magánya
Szűkös szobámban fönn virraszt velem,
Elindulok a képzelt utazásra,
Az őszi szélben szálló fellegen.
A Kárpátokban hull a hó...
Szeretnék visszamenni ma
Eltűnt évek mezőire,
Egy elmúlt bánat szőnyegén
Heverni bús fiatalon.
Mint nyárfák hárfázása nyári éjen,
Olyan magányos és olyan talányos
Elzengő ifjúságom, vert reményem.
A terek és idők mély fátyolán át
A régi Anna úgy tűnik nekem,
Mint gyermekségem aranyos és ámbrás
Mennyországa, a bús és idegen.
Nyers zöldje tavalyi tavasznak,
Mit vonat szürke füstje árnyaz,
Kései fénye téli napnak,
- Ó nem, nem a régi sugár az, -
Mért borítod be lelkemet?
Kő a kövön: itt tegnap kocsma volt még,
Hol ifjúságunk harsányan dalolt rég.
A régi, bánatos, ködös hegyek,
A régi, magányos, rögös utak,
A bús Máramaros
Már elfeledte a dalos utast?
Az ifjúságból
Két gyönyörű zöld szem ragyog,
Mint a reménység,
Mely régesrégen elhagyott.
A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.
Az Iza partján
Kószáltam sokat,
Idézgettem nagy,
Régi álmokat.