 | Juhász Gyula búcsúzó versei az élettőla 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
Nyárvégi estén csillagok ragyognak,
Meleg fényük van most a csillagoknak.
Az elmúlás nem szomorú nekem már
És nem fájnak a hervadt levelek,
Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár
S én vele vidám dalolón megyek.
Majd elmúlok szelíden, mint egy álom
És följárok bús téli éjszakákon.
Olvad a gyöngy a borban,
(Így veszni gyönyörűség)
Az alkonyat bíborban!
Zaratusztra ormok,
Nem kelletek már,
Ólmos gondot hordok,
Mindig velem jár.
Hátat fordítva a világnak
Fekszem s elnézem a falat,
Nem bántanak az emberárnyak
És nem fájnak a sugarak.
Ez ágyon ring most életem tova,
Ringatja láz, ringatja rejtelem,
Évek, remények, kétségek soka
Mind szállanak velem...
A tücsökre gondolok szelíden
És mosolygón, a kedves tücsökre,
Ki nyugalmas boldogan zenél majd
Fölöttem, ha fekszem már örökre.
A földi életet, mi hátra van,
Csak ráadásnak tartom untalan,
Ha jó, ha rossz, már nem nyugtalanít,
Az én utam már sok halálba vitt.
Isten veled, gyönyörű éjjel,
Isten veletek, csillagok,
Emlékek, vágyak és remények,
Virágok, éjszakák, napok.
Halottaim találkoznak velem
És mondják halkan: Testvér, türelem.
Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!
Meggyógyulok még, oly jó hűs az éj lenn.
A szívem is eláll a csönd ölében.
Múltamba vissza ösvény nem vezet
És ködbe fullad az emlékezet.
Hogy én is éltem, versekből tudom,
Míg topogok egy céltalan uton.