Juhász Gyulaa 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant...
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.
Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca, aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.
Egy nyári éjre emlékszel-e még?
Mint csillag fénye a lelkemben ég.
A sors megrázta lelkemet,
Mint a vihar a jegenyét
És lelkem mindig énekelt
S csókolta a vihar egét.
Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.
Szenvedni tudj és tűrni merj
És várni, sírni, érni,
A szirtek párnáján pihenj
S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!
Már annyiszor döbbentem meg halálos
Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek,
Hogy én vagyok e különös, talányos,
Bús és gúnyos valaki, aki évek
Hosszú során át megy az ismeretlen
Örök sötétbe és közben dalolgat,
Akit elhagytak ifjúság, szerelmek...
A Tisza partján él egy özvegyasszony;
Szeméből könnyet egyet se fakasszon
A nyomorúság, a gond és a bánat:
Ó áldd meg Isten, édes jó anyámat!
A vágyak hervadt levele
Tétova hull a földre le,
Avarja sápad, egyre nő:
Dérverte szemfedő.
Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!
Oly messze, messze, messze már,
Hol az öröm s madár se jár,
Hová a vágy is elhervadva ér el,
Oly messze, messze, messze vár.