Juhász Gyulaa 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
Majtény határán jár már a vonat,
A hanyatló nap rőt üszkében égve
Magányos máglyaként tűz a vidékre,
Melyet behamvazgat az alkonyat.
Kilényinek, a kedves titkárnak
Túl minden kínon és halálon,
Feléd száll egy szó, a szavam,
Benne egy meghiúsult élet
Minden jósága, vágya van...
Az asztalosműhely előtt
Megállok én pár pillanatra
S a gyaluforgács jószagát
Hosszan, mélyen szívom magamba.
Mint a bűvös vesszőt vesztett varázsló,
Úgy révedek szét a tarlott világon,
Rossz álom kútjából az égre nézek,
A részvétlen és hűvös csillagokra.
Itt álmodik Attila valahol...
Fölötte bús darumadár dalol,
Fölötte magyar ég kék sátora
S a hunok harca áll s hunok tora.
Pösze cseléd, kis tót leányzó
- Mint ódon morva oltárképeken -
Loholva ment ki a végállomáshoz,
Hogy estvére otthon legyen.
Fekszik. Süketebb, mint Beethoven
És szétroncsolt, mint egy titán.
Hörgése zord, halálos ómen,
Lelke túl óperencián.
Ne bántsátok a lombokat:
Susogta George Sand a halál előtt.
Nem értették meg, én megértem őt.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Kő a kövön: itt tegnap kocsma volt még,
Hol ifjúságunk harsányan dalolt rég.
Az új Mikes, a jó, öreg diák
Fölment a honba, hol a lelkek élnek,
Hol szentek a dalok s a bibliák
S a magyar álom boldog örök élet!
Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.
Az alkony kéken hamvazó ködében
Most térnek nyugovóra mind a házak,
A csöndbe bámulnak komoly fehéren
S tetőiket lehúzza az alázat.
Holdas, nyári éjszakában
Hűs mezők ölébe fekve,
Messze tájon álmodik most
Ferenc József regimentje.
Elnéztem sokszor a vásári zajban
A tarka körhintát, amint forog,
Legények, lányok milyen komoly arccal
Utaztak rajta, boldog vándorok.