 | Juhász Gyulaa 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
Vannak arcok, melyeket a fátum
Már előre kijelölt magának,
Mosolyukban fájdalmas lemondás,
A szemükben megriasztó árnyak...
Már rég nem gondolok felőled,
A szerelem ma temetőkert,
Már nem járom a temetőket.
Mint az árva nyárfa
A temető előtt,
Úgy hallgatom a csendet
A rácsos ablak mellett,
A zsongó némaságot,
Mely a szívembe nőtt.
Minden örömömben volt valami fájó,
Minden bánatomban volt valami édes,
Mint az alvajáró,
Mindig közel voltam holmi meredélyhez.
A legsötétebb ég alatt,
Isten, Téged találtalak.
A legmélyebb örvény felett
Uram, én Téged leltelek.
A régi holdat látom még az égen,
De már nem látom régi magamat,
Az egész idegen végtelenségben
Szegény valóm oly magára maradt.
Jön a tavasz már. A magyar tavasz.
A hallgató hó olvadásba fog.
A régi Anna jár ma
Emlékek pitvarába,
A régi Anna szépül
Múlt májusok ködébül.
A széles utcák alkonyi porában
A csorda ballag hangtalan haza
S a vén torony erkélyén egymagában
Dalol a kürtös. Égbe száll szava.
Hegy oldalán feküdni
Ha május napja jár át
S szívedbe hegedülni
Hallod tavasz varázsát,
Ifjú szemekbe nézni
S kékségre a magasban...
Oly messze, messze, messze már,
Hol az öröm s madár se jár,
Hová a vágy is elhervadva ér el,
Oly messze, messze, messze vár.
Nyárvégi estén csillagok ragyognak,
Meleg fényük van most a csillagoknak.
Az elmúlás nem szomorú nekem már
És nem fájnak a hervadt levelek,
Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár
S én vele vidám dalolón megyek.