Juhász Gyulaa 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
Ha a halottak ünnepén
Minden síron kigyúlna egy láng,
A távol csillagokba félve néznék
S riadva mondanák: a föld ég!
Kezdik nevem már itt-ott emlegetni
S utánam néznek néha lányszemek.
Ez a dicsőség és a bérem ennyi,
A sírba majd nem névtelen megyek.
Dózsa fejét itt adták át a földnek,
Mikor megjárta már a zord bitót.
Az aranyos mennyezet fele zsongva
Az óriás, üres templomhajóba'
Még ott suttog az elszálló ima.
A börtön éjszakája várt reá
S a vakság éjszakája és e két éj
Fekete mélyén semmi fény, öröm már.
És mégis, ott is, lelkének szeme
A végtelenség pályáit kereste
És mégis, akkor is fönn járt a Holdban,
Melynek magányos ormait először
Ő pillantotta meg a földiek közt...
Az éveket, a messze, messze szálló
Szép éveket, Uram, ki hozza vissza?
Vagy várja őket örök kikelet?
Mélázgatok egy szőke koszorún,
Mert szőke mind, akit fájón szerettem,
A szőkeségük tört át száz borún
És tündökölt száz éjszakán felettem.
Minek szaladtok el, ti szépek?
Te pillanat, te álom, te élet,
Minek szaladtok el, ti?
Én monostorból léptem e világba
És lassan szoktam meg e fényeket,
Az üdvösség egy halavány sugára
Még mindig homlokom fölött dereng.
Az Iza partján
Kószáltam sokat,
Idézgettem nagy,
Régi álmokat.
Már rég nem gondolok felőled,
A szerelem ma temetőkert,
Már nem járom a temetőket.
Felséges királyom,
Magyar is, király is,
Hogyha néped az már,
Légy te is - lojális!
Gyerekkoromban
Kis sétapálcám
Ujjongva hordtam.
Egyszer a hídon
Csak elejtettem,
Eltűnt egy résen,
Sohase leltem.
Fejemen a formák hiába vívtak,
Rút lett az arcom, nyúlt a koponyám
S e bánatos kaosz között a csillag,
Két nagy sötét szem ragyog fényt reám...
Tömörkény lócáján ülök, üldögélek,
Nézem a Tiszát, mely folyik, mint az élet.