Jászay-Horváth Elemérköltő |
Kezében hervadt sárga rózsák,
Bús ciprus árnya rá borúlt;
Nagy felhők úsznak ciprusok felett.
Sohase láttam két szemet
Ily szomorút.
Az én órám is eljött.
Nagy, terhes őszi felhők
Rejtik már az ég fiát.
Hajlott fejem beszórják
Lelankadt szirmu rózsák,
Hervatag kaméliák.
Rideg az ég, fagyos a föld szine,
Sápadva veszti a nap bíborát,
Bujjunk melegre, törpe-cimborák,
Föld keblibe, mély barlang mélyibe.
Bús, őszi ködnek tépett fátyola
Lebeg a szunnyadó, tar fák között;
Dérgyöngygyel ékes agg törzsek moha
S a sziklás föld avarba öltözött.
Olyan a szoknyád, mint nyiló virág,
És minden szirma kényeskedve lebben.
Kivűl minden hiú szin, ámde ebben
Mélyen rejtőznek uj életcsirák.
Öreges a lépte, erőtlen a szava,
Fejét ezüstözte nyolcvankét tél hava.
Szép ifjúságából csak a híre maradt,
Ott küzdött valaha Gábor Áron alatt
Vén Kerekes Márton.
Laci öcsém, ki fent a Végeken
Karddal teremted most a hősregéket,
Találjon rád e forró énekem,
Mit röstelkedve, féltve küldök néked.
Véres szivem fölött még dallamok alusznak,
Száz évesek, borúsak,
Illatba', könnybe' dúsak:
Csöndes csillapitói a lázas famulusznak,
Ki élettitkokon tünődik.