Jakab Ödönköltő, író, irodalomtörténész |
Lassan döczög a szemetesszekér.
Előtte két ló: egy pej s egy fehér,
Az egyik béna lábára beteg,
A másik hátán régi, mély sebek.
Szegény az én falum, hol a bölcsőm rengett,
Nem igen találni annál szegényebbet,
De ha egyebekben el is van maradva:
Van is olyan két öreg gyönyörű harangja,
Hogy azt már akárhol
Megirigyelhetnék az én falucskámtól!
Csodálattal tölt el engem a természet,
Bár nem minden évszak vonzza lelkemet:
Búra hangol a tél sívó pusztasága,
Míg örömre gyujt a zengő kikelet;
Ámde még a tél is, ha itthon borul rám,
Idegen tavasznál kedvesebb nekem,
Mert én a hazámat, szép Magyarországot,
Az egész világnál jobban szeretem!
Édes anyám, te százszor áldott,
Végre megjött a várt irásod:
Kezembe' tartom leveled!
Istenem, e pár kusza sorban
Mennyi aggódás, mennyi csók van,
Mennyi jóság és szeretet!
Zúg a vásár népe, mint kasban a méhek,
Itt hangos alku foly, ott csereberélnek,
Vígan múlat, a kit múlatni vitt szomja,
Halálosan teli a sok laczikonyha.
Az én kis falúmba
Mikor haza megyek,
Ismét gyerek vagyok,
Az egykori gyerek:
A kertet, a mezőt
Boldogan bejárom
S úgy örülök minden
Haszontalanságon!
Mikor künn bolyongok a nyári határon,
S a magyar parasztot ott izzadni látom,
A mint kaszát forgat, vagy a markot hajtja:
Úgy el tudok mindig gyönyörködni rajta!
Hatalmas Isten, édes Istenem,
Ki ur vagy égen, földön, mindenen,
Hajolj le hozzám és ne vesse meg
Irgalmad az én könyörgésemet!
Meredek hegyélen méláz Déva vára,
Bús egykedvűséggel tekint le a tájra;
Fekete falával gyászolja a setét
Multak történetét.