 | Gyóni Gézaszületési nevén Áchim Géza, magyar költő |
Ez még nem a bucsústrófa,
Ez még nem a hattyúdalom,
Van még a szivembe nóta,
Van még benne, van fájdalom.
Az én utam nem híves
Csöndes tanyákra visz,
Hol békés, néma szántók
Lassú esőre várnak.
Kicsi kerted, látom én jól,
Kicsi kerted puszta már.
Falombja közt, tudom én jól,
Nem dalol már a madár.
"Ne menj tovább. Hűs már az este.
Az utakon poroszló lesked.
Pihenj le. Várj. Olajjal hűtöm
Fáradt tested.
Álmot szőttek a szerelemről,
- Ugy-e igy kezdődik a nóta?
Milyen nagyon szerették egymást,
Csak a jó Isten a tudója.
Hazaviszlek, hogyne vinnélek,
Hiszen melléd akartam bújni,
De te legdrágább nem engedted.
Hazaviszlek apánk ölébe,
Szent térdén fogsz majd lovagolni, -
Mint régen édes kicsi gyerek -
S én bús öreg majd a sarokban
Irom enyésző könyvemet.
Magammal én már elvégeztem
Minden dolgát az elmulásnak.
Felgyújtottam lelkem csillárját,
Hogy halottan is fényben lássad,
Akit egyszer szeretni tudtál.
Az asztalomon orgonavirág.
Oly édes mostan emlékezni rád...
Virága közt fürtös főd megjelen,
Oda varázsolja
Minden kis sziromra
Forró szerelem.
Csituljon el egy pillanatra
Az életóceán morajja.
Imás csöndjét a pillanatnak
Parázna, vad szó ne zavarja.
Emlékszel-e, hogy eljátszottunk
A ház előtt az udvaron?
Gyermekszívvel hogy kergetőztünk -
Emlékszel édes angyalom?
Én bús utam, halál alléja,
Mióta futlak már lihegve.
Anyám keze hogy eleresztett
S betévedtem a rengetegbe.
Mért szitkozódnak a pogányok?
És mért fáj nekik az én voltom?
Hiszen én semmit nem kivánok;
Csak csendes jó estét kivánok,
S a lámpát nemsoká eloltom.
Egy kerti ház a csöndes folyóparton;
Gyepes udvarán diófa zöldeljen;
Kocsim elé egy hű kutya szaladjon,
S szép úrnőm várjon virággal a kertben.
Nincs jogom kérni, hogy viseld tovább
A martir-koronát.
Isten türelme sem határtalan, -
S asszony szivének annyi vágya van.