 | Gyóni Gézaszületési nevén Áchim Géza, magyar költő |
Egész lelkem kapod a dalban:
Megalázott s királyi gőgös,
Vérig kinzott és mégis szánó,
Magasirató, mást dajkáló,
Hivő s pogány egy pillanatban,
Vétkes, vágyas és szűzártatlan
Egész lelkem kapod a dalban.
Csituljon el egy pillanatra
Az életóceán morajja.
Imás csöndjét a pillanatnak
Parázna, vad szó ne zavarja.
Fekete éjjel a földre szálltak
Izzó lángnyelvek,
Hogy kiégessék az emberszívből
A bűnt, a szennyet...
Bogáncsmezőben süppedt szalmaviskók.
Egy-két kéményen gyér füst karikáz át.
Bus faluvégen néhány szélmalom
Szégyenli hosszu dologtalanságát.
Mikor mondom már: "Asszonyom,
Elmult a harc, mint rémes álom.
Ezer halál kísért nyomon,
S hozsánna néked, asszonyom,
Ur lett az élet a halálon.
Egész világ van miközöttünk -
S hogy elválasszon, összefog...
Elválunk majd, mint összejöttünk,
És sírni egyikünk se fog.
Ajkam kiserkedt néma, béna vágytól;
Nyelvem kiszáradt, mint a falevél;
S csak egyre nő, csak egyre nő a távol,
Mely elzár tőled, áldott házfedél.
Halkabban járjon, aki él,
S dúdoljon csöndes éneket.
Messzi sírdombok fejinél
Ma ezer gyász-szobor mered.
Te már mindent tudsz, halott katona,
Vagy ami jobb tán: tudod már a semmit.
Szemed nem bántja bűn és babona,
S füledbe már az örök csend szüremlik.
Megint rámcsapott jeges szárnya
Józan, gunyos hitetlenségnek.
Megint csak immel-ámmal élek,
S megint úr lett a "mindhiába".
Behunyt szememnek barna kárpitjára
Akarom vagy se: járva, állva, fekve
Csak téged fest a látások ecsetje.
Minket jégország halálra ítélt
S mint a kutyát, kivert a hóra:
"A tél legyen, a baromi tél,
Tüzes szívüknek koporsója.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!"...
A sziget fái hajlongtak a szélben -
Kék vizek fölött egy sereg sirály szállt.
Fejét lehajtva lázas tenyerébe,
A sziget partján ült a beteg császár.
Ez a bilincsek országutja;
S akik előttem itt haladtak,
Sötét titkok országában
Martirjai a gondolatnak.
Félig nyitott asszony-szemek
Mint gyémántok a bársony tokban
Égnek, ragyognak, fénylenek
S lesik, hogy szívem lángra lobban.