Gulyás Pálköltő és tanár |
Mit akarnak a lombok,
mit akarnak a felhők?
Mit akar fent az árnyas
égbolt, e néma ernyő,
hogy eltakarja tőlünk
csillaggal és azúrral,
kék villámnyelveket
öltögető...
Homály volt, mert az ég szinét
eltakarták a lombok.
Csak néha láttam fent a kék
hullámu égkorongot.
A lámpa olyan mélabúsan
vetette árnyékát szobámra...
Először csupán azt gondoltam:
egy lámpa, egy parányi lámpa.
Oly lázasan ragyog a lomb
árnyékos mély szeme!
Oly mély, hogy szinte tántorogva
tekintek már bele.
Nemsoká kisfiam is nagy lesz.
Sokszor elnézem mostanába,
mint tölti bele az idő
az értelmet, mint egy pohárba.
Látod, az élet
elcsendesedett!
Zörögnek az úton
fáradt szekerek,
már messze zörögnek,
mert száll a sötét...
Bezárta lelkem templomát
a fákat altató homály
és most nem zeng belőle dallam.
Sokszor elnéztem sétáim alatt
a földet, melyet tiprok lábaimmal;
sokszor elnézem a napsugarat,
amint mosolya játszik árnyaimmal...
Hallod-e lent, hogy a sárgarigó
aranytrilláit gurítja,
csupa aranyfény a világ,
egész erdőt fény borítja?
Leszállt az éj
a házra,
körülfonja
vigyázva
s most csúszik az
ereszrül
a háztetőn
keresztül.
Ég a homlokom és fázom,
a levegő virraszt tanyámon.
Mindent csillagtalan éj fed
érzem, nemsokára szétszed,
nemsoká a föld alatt
még a csontom sem marad,
s egy nyugtalan kéznek ujja
új alakban rak ki újra...
Hadd haljak úgy meg, hogy megleltem,
hadd haljak úgy, hogy átöleltem...