Gulyás Pálköltő és tanár |
Bementem a szobába és elém jött
mosolygó arccal, csillogó jósággal
szemében, az én édes jó anyám.
Mosolygó volt az arca, régi-régi
ismerősöm volt ő nekem,
olyan ismerősöm volt, mint a por
a fának, mint a hűs hegyi patak
a víg ezüst halacskának... De mégis...
Óh katona!
Hogyha kevélyen elvonúlsz előttem
és csattog a sárga keramit
döngő lépteid alatt, -
én mindig arra gondolok,
hogy milyen szomorú
kalitka a te domború melled...
Ahogy az eb rágja a csontot,
úgy feküsznek neki a könyvnek;
ruhájuk piszkos, szertebontott,
szemükben mégse látni könnyet.
Mentem az őszi fák alatt,
nem néztem hátra, sem előre,
kettéhasadt a Biblia,
elszállt az üzenet belőle.
Mit akartok, ti törzsökös
magyarok, hát miféle törzset
őriztek egy asztal fölé
hajolva és miféle földet?
Húzd a kútat és idézd föl
bátran tiszta szellemét,
hadd merüljön fel a mélyből,
hol aludta szenderét!
Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
szelek szelíd harangjai!
Századokig bámulnám, mint seper át a vidéken
a lombot űző szélroham.
A hangja cseng, neve Jenő,
ó nézd, milyen előkelő!
Ebédje diétás menű.
Ne hidd, hogy Jenő párvenű.
Hej Birike,
Birike,
Somodi Borbála,
hív immár az estike
kesznyéteni bálba,
estike illatozik
nemsoká fölötted,
menyasszonyi koszorúdat...
Van házam, van kertem,
A háznak ablaka van,
a kertben almafa van.
A kertben van egy kút is:
a kútban víz van.
Kaptam egy kisfiút is:
a kisfiúban szív van.
Bármerre járok, ballagok,
csak levelek és levelek,
az őszi reggel fényiben
villognak és keringenek.
Nahát, látod, te, te,
kikölt a sok pete,
jön már a friss tojásból
a sok kis aligátor,
alig tojtál, alig...
Te engem egykor észrevettél,
most itt vagyok ismét, remélve,
de nincs remény, dobd rám az estét, -
a föld legyen sorsom reménye!
Fent a felhő szállt, futott,
játszottak a kakukok,
messziről hallottam őket,
a szöllő közt kergetőztek.
Csengettek az ajtón, kinéztem
az érckukucskálón keresztül:
egy kisfiú állt ott előttem,
felnézett rám gyémánt-szemestül.