Gulyás Pálköltő és tanár |
Piciny szájából úgy bugyog elő
a lassu sírás,
mint szikla mélyéből a friss patak.
Óh ez nem fájdalom már,
hanem egy napsütötte tiszta csermely,
melyben halak úszkálnak,
apró ezüst halak.
Mit akarnak a lombok,
mit akarnak a felhők?
Mit akar fent az árnyas
égbolt, e néma ernyő,
hogy eltakarja tőlünk
csillaggal és azúrral,
kék villámnyelveket
öltögető...
A lámpa olyan mélabúsan
vetette árnyékát szobámra...
Először csupán azt gondoltam:
egy lámpa, egy parányi lámpa.
Csengettek az ajtón, kinéztem
az érckukucskálón keresztül:
egy kisfiú állt ott előttem,
felnézett rám gyémánt-szemestül.
Hallod-e lent, hogy a sárgarigó
aranytrilláit gurítja,
csupa aranyfény a világ,
egész erdőt fény borítja?
Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
A földnek egy része vagyok már...
A földnek egy része vagyok már,
lábam a föld mélysége húzza,
úgy csüngetem fáradt fejem,
mint aratás előtt a búza.
Mit akartok, ti törzsökös
magyarok, hát miféle törzset
őriztek egy asztal fölé
hajolva és miféle földet?
Mily jó ha este kanalamról
lassan a tányérra csorog
a sárga méz, az illatos méz,
mint csillogó aranyborok!
Már minden elsötétült,
a Nap arca leesett,
házunkra holdas éj ült,
szeme sárgán belesett.
Bementem a szobába és elém jött
mosolygó arccal, csillogó jósággal
szemében, az én édes jó anyám.
Mosolygó volt az arca, régi-régi
ismerősöm volt ő nekem,
olyan ismerősöm volt, mint a por
a fának, mint a hűs hegyi patak
a víg ezüst halacskának... De mégis...
Sokszor a villanyt eloltom
és hirtelen felnyitom
s minden úgy áll régi rendben:
a szék, asztal és sifon.
Úgy hömpölyögnek a napok,
mint a folyók hullámai,
s hiába állják útjukat
a városok kőházai:
átsuhannak a tűzfalon,
előttük nincsen semmi gát
s hamuval hintik be a mély
szemek merengő sugarát.
Ki hegedűl a fákon át,
honnan jön ez a dallam?
Itt a csend szórja mákonyát
s itt fekszik az avarban
a rózsaszínü makk, amely
kettéhasadva várja,
hogy egy kéz fölemelje majd
a lombok távolába.
Látod, az élet
elcsendesedett!
Zörögnek az úton
fáradt szekerek,
már messze zörögnek,
mert száll a sötét...