 | Gárdonyi Géza rövid verseieredeti nevén Ziegler Géza, író, költő, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja |
Mikor téged látlak, mindig azt gondolom;
nem vagyok én ébren, csak szépet álmodom.
Mikor itt vagy a szobában
mintha teles-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.
Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.
Fényképész úr, e kép nem jó,
bár az arca ugyanaz:
így is bájos angyalfej ez,
de hideg, mint a viasz.
Elszállott a madár
fekete felhőbe.
Messze jár a rózsám,
hír se jön felőle.
Egy vén révésznek ócska csónakán
ült hat tudós. És azt beszélgeték,
hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!
E Föld, - ez nem a gyönyörök tanyája
a lelkünk itt csak iskoláját járja...
"Add vissza Föld! hisz benned van eltemetve!"
A Föld nem felel. Sötét van idelenn!
Év év után nagy tengerbe hullt
amelynek neve Fekete mult,
Az élet útja egyre rövidül...
Mikor erre a névre gondolok,
a szívem feldobog;
tavaszt érzek, orgonaillatot...
Hogy csókot kértem, elpirult,
S komolylyá vált a kedvesem,
És kezét tiltón felemelte:
- Hova gondol... nem... sohasem!