 | Gárdonyi Gézaeredeti nevén Ziegler Géza, író, költő, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja |
Mint a magasban lengő sasmadár,
úgy kóvályog fölöttünk a halál:
hol itt, hol ott egy lelket elragad.
Csupán a test marad.
Essőre hajló nyári délután.
A mama köt. Juliska gombolyít.
Az írnok úr ül némán és bután,
karján tartva a pamut szálait.
A mama bólint. Lágyan hátradül.
Kezéből a kötés lehull.
- "Kisasszony, végre, végre egyedül..."
Tavaszi délután jókedvű társaság
ibolyát szed lenn a Szépasszony-völgyében.
Juliska nem talál: Kevés még a virág.
- Aki engem szeret, ibolyát ad nékem.
Fejét a szék karjára hajtva
dúdolt az én kis kedvesem,
dúdolt egy nótát álmodozva,
s elringatózva csendesen.
Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?
Mit hozott az öreg póstás?
rózsaszinű levelet!
rózsaszinű kis levélben
a te fehér lelkedet!
Kinek láncon keze-lába,
szomorú az éjszakája.
Kezem-lábam nehéz láncon:
nagy is a szomorúságom.
Elszállott a madár
fekete felhőbe.
Messze jár a rózsám,
hír se jön felőle.
Amint itt űlök, s nézem arcodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, ami tavaszszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
amit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.
Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Ha egyszer a nap egy nagy éjszakán
elveszne a Föld tulsó oldalán...
Mintha látnám a fehér-ruhás Szentet,
amint Jairus házához közelget,
s hírül hozzák, hogy: Meghalt már a lányka!
Lepkeszárnyon szálló órák,
boldog percek voltanak,
mikor együtt álmodoztunk
a virágzó hárs alatt.