 | Garay Jánosmagyar költő, író és újságíró |
Szeretnék nem szeretni,
S ah mégis lángolok,
Karom kitárul önkényt,
Szivem föl-földobog.
Mert kincset, rangot
S fényt nem birok,
Ki mondja, gazdag
Hogy nem vagyok?
Köszöntelek, te szép liget,
S szelid magányod árnyait,
E csergedő kristályvizet
S e fák vidám sudárait!
Köszöntelek -
A nagy világban kéjt én nem lelek.
Gyermek valék s szerettem,
Téged szerettelek;
De néma volt a gyermek,
S meg nem neveztelek.
Magyar hölgynek születtél,
Áldd érte sorsodat!
Magyar hölgynek születni,
N agy és szép gondolat.
Szinaranyból fényes ékszert
Szántam hó nyakadra,
Mely sok ékes hölgy közől fényt
Vonna csak magadra;
Ah de ékét ékszereknek
Bírod önmagadban,
Ritka szíved tündököltet
Soknál gazdagabban.
A királyfi hűs ligetben
Kis patak felett,
Andalogva, a habokba
El-elmélyedett.
Arra már az ég malasztja
Itt a földön áradott,
A ki hölgyet nyert szivének,
S szép hölgyétől magzatot.
Csókért esenge Brend vitéz
Lánykájától ekkép:
"Csókot nekem, de édeset,
Lelkem leány, te szép!"...
Jó lámpa, régi társam és virasztóm,
Előled az éj korma elhalad;
És én tövises pályám bérczes utján
Közelb, közelb vergődöm általad
Kiment a lányka kis tavára,
A szőke fürtü Habilán,
"Fel, fel, halacska! fel horogra,
Mi kedved ott a tó alán?"...
Volt énnekem egykor egy őzikém,
Legelve találtam az éren;
Még most is örűlök a mint felém
Simúla szegényke szelíden.
Költő ábránd álma nélkül
Életem mi lenne?
Ha nem álmot, e sovárgó
Sziv, mi mást ölelne?
Sötét éjben sötéten
Egy halvány ifju ült,
Fölötte vész az égen,
Alatta sír terült.