 | Garay Jánosmagyar költő, író és újságíró |
Igy ült, így nézett, haja így folyt hattyu nyakára,
Ekkora s ilyen az orr, ilyen a biborajak.
Ház, elhagyott és árva
Szegény szivem,
Benn raj gyanánt sürr és forr
A szerelem.
Mondják: a házasság hamis szer,
Kivált költőnek rossz dolog;
A csattogánydal, rózsafelleg
Nők oldalán elpárolog.
Szeretnék nem szeretni,
S ah mégis lángolok,
Karom kitárul önkényt,
Szivem föl-földobog.
Nem hallhatta Deák szavait termében az ország,
S fájt vala a vesztés a haza rendeinek.
Kertünk alatt egy víg patakcsa mégyen,
Ott álltam én, ott ült ő gyermekével;
A gyermek almát tarta kis kezében.
Mihelyt jókor reggel felszikkad a harmat,
A méhecske többé nem ismer nyugalmat.
Egy völgynek oldalában,
Falucska végiben,
Két dalnok él szerényen
És egyszerűn igen.
Szivem, szivem! te bútalan,
Mivé levél?
Haj, ifju bár, kéj és öröm
Benned nem él!
Csak egy leány, csak egy haza
Volt e kebel szent birtoka.
Sugár, de teljes
A termeted,
Kis pille hordja
Lépésedet.
Jó lámpa, régi társam és virasztóm,
Előled az éj korma elhalad;
És én tövises pályám bérczes utján
Közelb, közelb vergődöm általad
Pusztaságok pusztasága!
Nincs a földnek még virága!
Lombtalan áll a berek,
Víg madárka nem cseveg;
S mégis ah, mi érzet ez,
A mi bennem ébredez,
S mint egy édes sejtelem
Végig rezgi kebelem?
Mert kincset, rangot
S fényt nem birok,
Ki mondja, gazdag
Hogy nem vagyok?
Köszöntelek, te szép liget,
S szelid magányod árnyait,
E csergedő kristályvizet
S e fák vidám sudárait!
Köszöntelek -
A nagy világban kéjt én nem lelek.