 | Garay Jánosmagyar költő, író és újságíró |
Mellettem űl szelíden,
Mellette űlök én,
Ő homlokom simítja,
Keblére dűlök én.
Szeresd magyar hazádat,
E szép magyar hazát!
Mely gyermekidnek éltet,
Neked végnyugtot ád,
Mely ezredéven által
Táplálta ősidet,
S mely ezredév után is
Csak tőled kér nevet!
Zsarnok űl a hősi nép nyakán,
Karja súlylyal fekszik a hazán;
Számüzetve
Benn a szent igazság;
Rabbilincsen
A dicső szabadság.
Pusztaságok pusztasága!
Nincs a földnek még virága!
Lombtalan áll a berek,
Víg madárka nem cseveg;
S mégis ah, mi érzet ez,
A mi bennem ébredez,
S mint egy édes sejtelem
Végig rezgi kebelem?
Egy völgynek oldalában,
Falucska végiben,
Két dalnok él szerényen
És egyszerűn igen.
Mondják: a házasság hamis szer,
Kivált költőnek rossz dolog;
A csattogánydal, rózsafelleg
Nők oldalán elpárolog.
Igy ült, így nézett, haja így folyt hattyu nyakára,
Ekkora s ilyen az orr, ilyen a biborajak.
Én bennem sem aludt hajnalodó korom
Rózsás szép tavaszán a meleg érzelem;
Ábránd képzeleteknek
Szárnyán én is emelkedém.
Mert kincset, rangot
S fényt nem birok,
Ki mondja, gazdag
Hogy nem vagyok?
Ház, elhagyott és árva
Szegény szivem,
Benn raj gyanánt sürr és forr
A szerelem.
Szeretnék nem szeretni,
S ah mégis lángolok,
Karom kitárul önkényt,
Szivem föl-földobog.
Szivem, szivem! te bútalan,
Mivé levél?
Haj, ifju bár, kéj és öröm
Benned nem él!
Csak egy leány, csak egy haza
Volt e kebel szent birtoka.
Sugár, de teljes
A termeted,
Kis pille hordja
Lépésedet.
Mihelyt jókor reggel felszikkad a harmat,
A méhecske többé nem ismer nyugalmat.