Forgács Antalköltő és újságíró |
A kávéházban, két konok barát közt
könyökölve őrzi élete titkát,
sörénye, akár egy néger leányé,
égig csapódik és hányja a szikrát.
Szalad az út és alkonyodik,
majd emelkedni kezd az ég felé,
ahol a fáradt felhő andalog,
s lassú húzással száll a hold elé.
Erdők hüs vonalán alszik a március.
Távol a könnyű világ, füstöl a százszavú
szél és a csipogó táj féle száll puha
szárnyakon, ábránd kergeti...
Menyasszony lett a városunk,
rajta az uj ruha,
s e bús menyasszonynak a köd
jólillő fátyola.
Hová mégy Nap? Te óriási pók!
Bámulnak utánad a fellegek
miként Ezsajás után a zsidók.
Költőhöz méltóbb van-e, mint meghalni a jóért,
szóltál, és a szavad pántlikaként lobogott.
Elvillant minden tiszta indulat,
ha szólasz is jól tudod célja nincs,
úgy villan csak föl rejtett éteted
miként tolvaj keze között a kincs.
Szemem lezárt, nehéz
függönyei mögött
minden biztos egész
sikoltva széttörött.