Forgács Antalköltő és újságíró |
Szalad az út és alkonyodik,
majd emelkedni kezd az ég felé,
ahol a fáradt felhő andalog,
s lassú húzással száll a hold elé.
Költőhöz méltóbb van-e, mint meghalni a jóért,
szóltál, és a szavad pántlikaként lobogott.
Hová mégy Nap? Te óriási pók!
Bámulnak utánad a fellegek
miként Ezsajás után a zsidók.
Menyasszony lett a városunk,
rajta az uj ruha,
s e bús menyasszonynak a köd
jólillő fátyola.
A kávéházban, két konok barát közt
könyökölve őrzi élete titkát,
sörénye, akár egy néger leányé,
égig csapódik és hányja a szikrát.
Erdők hüs vonalán alszik a március.
Távol a könnyű világ, füstöl a százszavú
szél és a csipogó táj féle száll puha
szárnyakon, ábránd kergeti...
Szemem lezárt, nehéz
függönyei mögött
minden biztos egész
sikoltva széttörött.
Elvillant minden tiszta indulat,
ha szólasz is jól tudod célja nincs,
úgy villan csak föl rejtett éteted
miként tolvaj keze között a kincs.