 | Erdélyi Jánosügyvéd, akadémiai tanár, költő |
Fájátul a levél, Gömörtül én
Búcsúzom a halvány ősz kezdetén.
Vendég valék, úgy jöttem, úgy megyek;
Akarja ég, hogy én boldog legyek.
A subámnak nincs melege,
Megvesz az isten hidege;
Csaplárosné, ha van szived,
Gyujts világot, gerjessz tüzet.
Hallottuk, e század mint lépé fel,
Mint kelt ölén a harcok óriása,
Kinek világra dörgő bajvivása
Trónon királyokat sápaszta el.
Ha szíved a hazáért
Ugy lángol és eped,
Hogy vérező keservek
Miatt majd megreped...
E vidék-e a szellők hazája,
A források élő csatornája,
Hol világot választó fejével
Szolgál a bérc két tengert vizével?
Mátyás király a barázdát
Egyenesre szabta,
És a vékát, ha tetés volt,
Egyiránt lecsapta.
Isten, magas vezére
Árpád csatáinak,
Buzdúlj dicső segélyre
Késő utódinak!
A pórkunyhóban gyermek született,
Egy rabbal e földnek több rabja lett.
Szegény a kunyhó, hangos és hideg;
Az élet árva benne és rideg.