Erdélyi Jánosügyvéd, akadémiai tanár, költő |
Jössz te, szellő, kék hegyekrül,
Hol fenyők között suhogtál?
Jössz a tengernek szinéről,
Hol habot törél s hajókat?
Vagy mezőjéről csatának,
Hol magas zászlót emeltél?
Elmennék én katonának,
Csak kötéllel ne fognának.
Ugyan kinek volna kedve
Gyöngyélethez erőltetve?
A subámnak nincs melege,
Megvesz az isten hidege;
Csaplárosné, ha van szived,
Gyujts világot, gerjessz tüzet.
Természetes, hogy amikor már
Engem meg fognak itélni,
Lerázva testiségem kérgét,
Régen nem is fogok élni.
Fájátul a levél, Gömörtül én
Búcsúzom a halvány ősz kezdetén.
Vendég valék, úgy jöttem, úgy megyek;
Akarja ég, hogy én boldog legyek.
E vidék-e a szellők hazája,
A források élő csatornája,
Hol világot választó fejével
Szolgál a bérc két tengert vizével?
A pórkunyhóban gyermek született,
Egy rabbal e földnek több rabja lett.
Szegény a kunyhó, hangos és hideg;
Az élet árva benne és rideg.
Isten, magas vezére
Árpád csatáinak,
Buzdúlj dicső segélyre
Késő utódinak!
Még iskolás fiú korában
Mátyás egy könyvvel tarsolyában,
A háztól elszökött,
Suhancnak öltözött.