 | Endrődi Sándorköltő és író |
Ez így fog menni még nagyon sokáig;
Még nem jött el a teljes őrület.
Az ember egyre rosszabb, vakmerőbb lesz.
S szívében mindig istentelenebb.
Igaz ugyan, hogy életünk
Szakadatlan küzdelem -
De hát: ahol megvan a harc,
Majd csak béke is terem.
Nagy Isten! minden jónak alkotója!
Örök világosság és szeretet!
Oh, ne fordítsd el tőlünk fényes arcod,
Őrködj' hű szemmel életünk felett.
Most, hogy a fájdalom,
Mint tenger viharja, átzajlott lelkemen,
S szívemre sivatag béke nyugalma szállt:
Most hadd emlékezem.
Nem írtam, nem daloltam
Semmitsem életemben,
Csak azt, mit lelki szükség
Diktált fel ajakamra.
Ti elhagyottak, nyomorultak,
Egyet jól meggondoljatok:
Sok gazdag vergődik az árnyban,
Aki szegényebb nálatok.
Oh, ifjuságom aranyálma,
Virágos, rózsás kikelet!
- Köröttem metsző szél süvöltöz
És hullanak a levelek.
Jertek barátim, víg hajósok,
A legjobb kikötő: tanyám;
Fölébe könyököl a víznek
S dús szőlő kúszik fel falán.
Legyen megáldva kis kezed
S maradjon mindörökre áldott!
Egy perc, s az örvény eltemet -
Kezed felém nyúlt, visszarántott.
Repülök, - ám e repülésben
Nincs mostan semmi kéj.
Mint komor, sötét, nehéz fátyol -
Borul reám az éj.
Reményünk fogyatán
Egy-egy régi nótán
Fájó szívvel merengünk,
Mintha minden búnkat,
Szomorúságunkat
Bele kéne temetnünk;
Pedig ha mi bánat,
Abban mind feltámad...
Tavasz van! Nézd a hóvirágok
S az ibolyák hogy' nyillanak.
A lég oly enyhe! Körülöttünk
Füttyentgetnek a madarak!
Te ünnepelt, te irígyelt, csodált,
Kinél magasbra ember soh'se szállt,
Lángelméd szárnyán merészen bejártad
Roppant körét a komoly tudománynak,
Könyvekbe róttál éjét meg napot,
Repültél ott, hol más csak ballagott,
Gyönyört, szerelmet büszkén megvetettél,
S ha pihentél, csak ormokon pihentél...
Én nem adhatok néked semmit,
Csupán a bút, a bánatot.
Egy-egy könnyet, mely sorsodért hull
S vigasztalóan rád ragyog.
Ne bántsa senki többé
A jó öreg Horáczot!
Bölcsen tevé bizonnyal,
Hogy Róma fórumáról
Rémülten menekült ki
Az együgyű vidékre.