Endrődi Sándorköltő és író |
Ha rád zúdul az élet,
És ver a végzet átka:
Ne csüggedj, meg se rémülj,
De nézz dacos haraggal
A zivatar szemébe,
S állj hulló mennykövek közt
Szilárdan mint a szikla.
Az Isten nevében
Itt vagyok, én népem,
A honi határon. -
Rézdobok, trombiták,
Riadozzatok át
Nagy Magyarországon!
Tudom, hogy nem haltál meg végkép,
Hogy föl-föltámadsz még nekem -
Reményim letörött bimbója,
Én édes, kicsi gyermekem!
Édes szülőanyám,
Gyászba borult hazám,
Elárvult országom,
Te szép Magyarország!
Tele van a mező virággal,
Csordultig a szívem jósággal.
Nem is tudok én most egyebet:
Szorongatom kicsi kezedet.
Árva madár tévelyeg a magasban -
Én istenem, beh magamra maradtam!
Sivatag lett nekem ez a szép világ,
Beborulva látom minden csillagát.
Nincs nála istenibb lény a világon,
Nincs nála szeretőbb és szenvedőbb.
Haladjunk tiszta szívvel nyomdokában,
Kövessük őt!
A majthényi róna
Mintha végtől-végig
Gyászba borult volna...
Zászlóit a tábor
Szomorún lehajtja,
Lehanyatlik a nap,
A dicsőség napja.
Van nekem egy fakó tollú
Kis kanári madaram,
Szeretem, mert kezes jószág
S szívderítő dala van.
Gyászba borult egek,
Háborgó tengerek
Csillaga, Mária!
Hozzád fohászkodunk,
Feléd sóhajtozunk,
Szeplőtelen szűz anya.
Te küldtél engemet
Földi vándorlásra,
Sok nehéz küzdésre,
Megpróbáltatásra.
Az ősz tündére halkan
Végiglebeg a dombon,
S a borág levéldísze
Sárgás-pirosra bágyad.
Isten veled, édes hazám,
Magyarországom!
Hegyeidet, vizeidet
Többé nem látom.
Most juttok csak árvaságra -
Patak vára, Munkács vára,
Isten megáldjon!
Hirdetni Isten dicsőségét
És buzdításul a híveknek -
A régi templomunkkal szemben
Nemrég egy újat építettek.