Endrődi Sándorköltő és író |
Ha néha holtra válva látom
Egy ismerősöm, egy barátom:
Merev szemekkel nézem arcát
S elfojtom könnyeim patakját.
Mint nyugtalan madár a vészben:
Röpköd tekintetem.
Nem volt elég a veszteségből?
Mit kell még vesztenem?
Oh, ifjuságom aranyálma,
Virágos, rózsás kikelet!
- Köröttem metsző szél süvöltöz
És hullanak a levelek.
Halandó emberek, féljétek Istent!
S tegyétek, amit szent törvénye mond.
Szeressétek, mint jó testvérek, egymást
S ne legyen gondotok a földi gond.
Legyen megáldva kis kezed
S maradjon mindörökre áldott!
Egy perc, s az örvény eltemet -
Kezed felém nyúlt, visszarántott.
Isten veled, édes hazám,
Magyarországom!
Hegyeidet, vizeidet
Többé nem látom.
Most juttok csak árvaságra -
Patak vára, Munkács vára,
Isten megáldjon!
Édes szülőanyám,
Gyászba borult hazám,
Elárvult országom,
Te szép Magyarország!
Szíved nem bírta, nem akarta
Szeretni ezt a földet sohasem,
Itt éltél s nem vallád hazádul -
Szegény hazátlan idegen!
Hogy lobogtam egykor érted!
Hogy törtem az égbe fel!
- Szívem szeret! gondolám, mert
Lantom rólad énekel.
Tavasz s tél küzdenek egymással,
Harcol a fagy és napsugár
Egy-egy hiszékeny bokor ága
Rügyét is bontogatja már.
Te küldtél engemet
Földi vándorlásra,
Sok nehéz küzdésre,
Megpróbáltatásra.
Első leány.
Jertek, jertek, leányok,
Borítsuk el virággal,
Rózsákkal, narciszokkal,
S csipkés szőlőlevéllel
Mi régi jó poétánk,
Vitézünk síri hamvát!
Boldog, aki feldíszíti fáját,
A sötétzöld, fénylő gallyakat;
Gyertyácskáit sorba gyujtogatja
S szobájában egy árny sem marad.
Míg idebenn nyomorogtál:
Igazán a mienk voltál.
S mikor ottkünn tönkre mentél
Megint csak a mienk lettél.