 | Endrődi Sándorköltő és író |
Ha rád zúdul az élet,
És ver a végzet átka:
Ne csüggedj, meg se rémülj,
De nézz dacos haraggal
A zivatar szemébe,
S állj hulló mennykövek közt
Szilárdan mint a szikla.
Nem álmodom, barátim?
Ugyan miféle szerzet,
Miféle fajzat ez, hé?!
Honnan, - mely gyászvidékről
Tódulnak napvilágra
A fonáknak, a torznak
Ezek a félkegyelmű,
Szánalmas figurái?
Ej, a pokolba minden
Panasszal, mélabúval!
Borongjon fent, ha tetszik,
A szürke téli égbolt,
S ha tetszik, pityeregjen
A május langy esője, -
És nem biggyesztem ajkam
Szomorkás gyászdalokra!
Ez így fog menni még nagyon sokáig;
Még nem jött el a teljes őrület.
Az ember egyre rosszabb, vakmerőbb lesz.
S szívében mindig istentelenebb.
Ti elhagyottak, nyomorultak,
Egyet jól meggondoljatok:
Sok gazdag vergődik az árnyban,
Aki szegényebb nálatok.
Oh árva, árva otthonom!
Ti hangtalan, ti bús szobák!
Amerre nézek: rom romon,
Csak gyász, csak pusztaság.
Tavasz van! Nézd a hóvirágok
S az ibolyák hogy' nyillanak.
A lég oly enyhe! Körülöttünk
Füttyentgetnek a madarak!
Igaz ugyan, hogy életünk
Szakadatlan küzdelem -
De hát: ahol megvan a harc,
Majd csak béke is terem.
Naphosszat hull, szitál az eső
S kipeg-kopog az ablakon;
Egyhangú, csöndes kopogását
Csak hallgatom, csak hallgatom.
Szeretetlen földön
A legtisztább szívvel
Krisztus szeretett.
Nagy, isteni voltál
Ember nem tűrhette:
Megfeszíttetett!
Átok ül terajtad, nemzetem,
Átok rajtad, vakság lelkeden.
Másutt immár delelőn a nap,
S nálad még a hajnal sem hasad.
Ne bántsa senki többé
A jó öreg Horáczot!
Bölcsen tevé bizonnyal,
Hogy Róma fórumáról
Rémülten menekült ki
Az együgyű vidékre.
Van nekem egy fakó tollú
Kis kanári madaram,
Szeretem, mert kezes jószág
S szívderítő dala van.
Rózsás arcok, bimbó ajkak,
Nevető, nagy, kék szemek -
Hogy' hagynálak nóta nélkül
Kedves baba, tégedet?
Bölcsen teszi, ki még ifjan
Rá-rágondol agg korára,
S már tavasszal szerezget, gyűjt
A sanyarú tél szakára.