 | Endrődi Sándorköltő és író |
Az a tűzcsók, a mit egykor
Hév tavaszban kaptam tőled, -
Az a tűzcsók még mostan is
Égeti az agyvelőmet.
Akármerre járjak, keljek,
Mégis hozzád térek vissza,
A te édes, hű szerelmed
Az én igaz pihenőm.
Árva madár tévelyeg a magasban -
Én istenem, beh magamra maradtam!
Sivatag lett nekem ez a szép világ,
Beborulva látom minden csillagát.
Nekem e hervadt rózsák
Nem gyászról, elmulásról:
Az életről susognak;
Magányom éjjelébe
Egy-egy szerelmes óra
Emlékét illatozzák.
Itt hagylak, életem virága,
S neved suttogva, neved áldva,
Leszállok a nagy éjszakába.
Nem félek én, hogy egykor
Fölöttem összecsapnak
A feledés hullámi,
S erősebb, jobb poéták
Merész hangon dalolnak
Új dalt a szerelemről,
S jó borról a magyarnak.
Nem, nem ott van a nép
Hol az a sok cseléd:
Labanc lakomákon;
Nem ott van a nemzet,
Hol a dicső rendek:
Uri lényaláson.
A sok ábrándból, képzelgésből
Csak te maradtál meg nekem,
Minden tetszelgő ábrándoknál
Igazabb jóm, egyetlenem.
Az ősz tündére halkan
Végiglebeg a dombon,
S a borág levéldísze
Sárgás-pirosra bágyad.
Bolyongok életem tallóján,
Hervadt mezőkön, hallgatag.
Lehull az alkony kétes árnya,
Gond és bú elborítanak.
Sebeink csak nem szünnek meg
Fájni, égni,
Nem enyhülnek, megújulnak
Szenvedési,
De legsajgóbb az a régi -
Haj, Rákóczi! haj, Bercsényi!
Adjon Isten jó napot,
Aranyidőt szüretig!
- Jó napot, jó emberek,
Mit akarnak kendtek itt?
Tavaszodik. Gyönyörtől
Liheg az ébredő lét.
Tavaszodik. Az erdőn
Csiklandozó ütemben
Madarak serge zengi
Az első szerelemnek
Édes szimfóniáját,
S a rózsabokrok ágán...
Hirdetni Isten dicsőségét
És buzdításul a híveknek -
A régi templomunkkal szemben
Nemrég egy újat építettek.