 | Dsida Jenő szomorú verseierdélyi magyar költő |
Kincsemet már a rozsda marta
és megemésztette a moly:
felém hullámzó vád-gomoly
nem juttatott a vágyott partra.
Odakünn olyan szomorú a föld,
Odakünn olyan kopaszok a fák -
Idebenn hallgat ólmos szürkeség
És kisérteni járnak...
Az életem játékos kis gyerek volt
A sok örömből ki se látszott
Reggeltől estig mindig játszott:
Hintában ült,
Égig repült...
Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.
Szebb minden napsütésnél
A halk esőjű, őszi bánat...
...úgy voltál szép te is,
Ha szemed könnybe lábadt...
Olyan vidáman, édesen kacagsz,
Mint ezüst csengő, csilingelve, halkan!...
Már őszbe járunk lassan, lassan
és nincs kedvem, hogy mutogassam
dalba-zengő kedvemet. -
Mily szép a nyáj.
Láttad már nagyszerű hömpölygését?
gyapjas hátak fehér hullámait
homéroszi mezőkön?