 | Dsida Jenőerdélyi magyar költő |
Akácos uccák borzonganak.
A házelőtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.
Tavasz volt, rét volt, sok virág volt,
s nem is volt olyan nagyon régen,
mikor meghitt, szép némasággal
együtt sétáltunk künn a réten,
és hallgattuk a tücsök muzsikáját.
Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
Most jertek velem, kicsi álmok,
Bolondos, drága álmaim!
A jövő csókot integet
S én odaviszlek titeket:
Jertek, jertek csak, álmaim!
A felhők alacsonyan szállnak...
A felhők alacsonyan szállnak.
Házikónk ablakán szél lengeti
a függönyt, ócska könyvek
lapját hűvösen zizegteti.
Milyen lesz akkor,
Mikor nem lesz már semmi hátra,
Ami hevítne, ami várna
És minden vágyam ködképpé fakult?
A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.
Olyan vidáman, édesen kacagsz,
Mint ezüst csengő, csilingelve, halkan!...
Jönnek langyos, izgató szelek.
És jönnek lila alkonyatok
és fojtott szavak.
És jönnek bodros, fehér fellegek.
Már őszbe járunk lassan, lassan
és nincs kedvem, hogy mutogassam
dalba-zengő kedvemet. -
Én hallgatok,
mert legjobban fáj mégis csak a csend
és én őrülten szeretem, ha fáj.
Esik az eső végtelenül.
A fák jajgatva fáznak.
Én megtanultam már hunyt szemekkel
Afrikába menni.