![]() | Dsida Jenőerdélyi magyar költő |
Odakünn olyan szomorú a föld,
Odakünn olyan kopaszok a fák -
Idebenn hallgat ólmos szürkeség
És kisérteni járnak...
Vonatkupémban kiabálnak.
A mezőkön csapzott-hajú,
jókedvű, izmos emberek
égfelé tárják karjukat.
Az életem játékos kis gyerek volt
A sok örömből ki se látszott
Reggeltől estig mindig játszott:
Hintában ült,
Égig repült...
Leejtettem és megtapostam
pedig Valakitől kaptam Magát,
de véletlen volt,
s nem akarattal történt -
Ugye kis virág, megbocsát?
Tollam zenéje halk, kaparó nesz:
az első bús, de vigasztaló lesz, -
Édesanyámnak írom.
Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.
Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat...
Mikor sóhajtasz, sírsz távoli tájon,
itt széldulásos, viharos az éj,
s engem kerül az álom.
Gyertyád mind komorabban ég. A falról
megnőtt árnyalakok válnak le némán:
gyásznehéz, gomolyos, fülledt sötéttel
állják körbe virágfűzéres ágyad.
A kályha tüze pattog. Körbe kába,
nagy fáradtsággal fejek hullanak össze
s valami titkos vágytól ösztönözve
bámulnak ki a csöndes éjszakába.
A nap arcomba tűz,
s csak könnyeken át látom,
hogy rámhajlik a fűz.