 | Czóbel Minkaköltőnő |
Sipolva megy erdőn, réten,
Körülette minden állat,
Mint vigan megy, talál egy szép
Ingó fehér virágszálat.
Pihennek a fűben
Szénagyűjtő lányok,
Kaszások pihennek -
Megnyugszik kaszájok.
Piczi fehér felhő
Arany búza felett,
Széles szekereken
Hordják az életet.
Mély nyomok a hóban,
Elhagyott nagy kertbe',
Kékesre nyomúlva
A fehér hó pelyhe.
Nyitott koporsóban ott fekszik a párja,
Csókkal édesgeti, ébreszti, - hiába.
Fellobbanó gyertya sárgás rezgő fénye
Halvány világot hint a halott felébe.
Tavaszi nap, korai nap
Süt a zöld erdőre,
Sűrü erdő, fenyü erdő
Halavány lesz tőle.
Hold jön fel - nem érünk rá várni,
Virág int, - nincs időnk megállni,
Boldogok vagyunk, - de hiába -
Nem érünk rá a boldogságra.
Kék volt a láthatár, napos, világos,
Most elborítá zord felhőtömeg,
Kavargó szélvész már arczomba vágja
A sűrűn hulló esőcseppeket.
Szomorúan vár a kis lány,
De régen is várja,
Messze földről mikor jön el
Hozzá a babája?
Ördögszekér, ördögszekér,
Hova kerget-kurgat a szél?
Akárhova, a szívemet
Rád kötöm és szerelmemet.
Mért kivánsz napról napra élni,
Midőn már megszűntél remélni?
Ha lelked más, mint "mások" lelke,
Vigaszt, nyugalmat merre lelne?
Megmozdúl a föld, nő az élet!
A világ uj tavaszra éled,
Szétfoszlik a hólepte álom
Mindent befénylő napsugáron.