Czóbel Minkaköltőnő |
Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.
Egyszer volt, hol nem volt -
Mi van szép a múltba?
Hogy vissza nem jöhet,
Hogy idejét múlta!
Szólsz most hozzám, meghallgatom szép szavad,
De virág már soha többé nem fakad,
Fel nem virúl a szívemben szavadra,
Késő, késő, hagyjál inkább magamra.
Erdő mohán, fák árnyékában
Két keztyű - sötét vörös bőrből,
Ugy, a hogy oda dobta
A fehér kis kéz.
Magam vagyok! E földön nincs velem rokon,
Vigyen bár útam tüskén, vagy virágokon.
Szerelmi csillag én felém sohsem ragyog. -
Magam vagyok!
Ha érzésed, ha vágyad van,
Temesd el hűs magányba,
Megfejthetlen titok marad
A boldogság talánya.
Semmit sem nézni,
De mindent látni,
Semmire se várni,
De mindent várni,
Mindent élvezni,
Semmit sem kivánni,
Csak menni, menni...
Esőcseppek, ködfoszlányok, -
Sűrü erdőkön keresztül,
Esőcsepptől, ködlepeltől
A levélzet össze rezdül.
Mi szép az álom, álomban járok,
Csak fényes álmot, mást ugy sem várok.
Kavicstól félek, kavics élétől,
Lelkem felébred, szivem megrémül.
Hófehéren árad a hold sugárja,
Sötétlő kert feketéllő lombjára,
Fekete lomb sürüjéből kiválik
Egy madár szárnya.
Kigyúlnak a csillagok a falu felett,
Sötétebbre festi az éj a levelet,
Kicsiny házak meghúzódnak a fák alatt,
A sötétből kis ablakok világlanak.
Hol zöld fenyügaly közt
Húros rigók járnak,
Pillangó szárnya nőtt
A lepkekirálynak.