Csizmadia Sándorköltő, újságíró és politikus |
Minek panaszkodsz?!
Hogy rosszul bánnak itt veled,
A szidalom a kenyered.
Késő éjjel s a kora hajnalon
Igát vonszolsz, akár a jó barom.
Te magadat semminek sem tartod;
Nem is sokat mutat a te arcod...
Ereidben a vér sohse lázad,
Szitkot, botot: békén tűröd,
Nincsen egy mákszemnyi bűnöd,
De lásd, Pesten mégse vehetsz házat...
A rózsák nyilnak...
A napsugár ha megcsillan a réten,
Rónák ölén virul tarkán az éden.
A hajnalpírnak
Fülembe suttog üde, friss szele,
Tavaszi illat száll hozzám vele.
Most senki...
Gyüjtőkamrája egy tömeg izomnak,
Melyet nehéz, kínos igára fognak.
Némán mozgó, hideg, holt gépezet,
Mit más keze irányít és vezet -
Hogy ember is, csak sóhaja
Jelenti.
A nagy világ egy harcmező,
A nép egy hadsereg,
Hegyen, völgyön a szabadság
Zászlói lengenek;
Régóta folyik már a harc,
Vagy élet, vagy halál
Zászlónk ott fönn az ormokon
Erős, szilárdan áll.
Alig virrad, a szürke, rongyos tábor
Ott áll már megszokott helyén
És meg nem válik a gyár kapujától,
Míg veszve nincs minden remény.
Hideg a tél, hótól fehér -
És nincs kenyér!... És nincs kenyér!...
Későn, korán,
Ha elandalgok az utcák során
Nyitott szemmel, de félig öntudatlan,
És messze-messze szállok gondolatban;
Egy szebb világba, hol örök a nyár -
Szegény anyám meg másnak mosni jár!...
A tőke mi?!...
Érccé fagyott könny és verejték;
Kik zsarnok istenné emelték:
Azok fogják ledönteni;
Arany trónján erősen áll még,
Körülveszi dögvészes árnyék;
De a távolban már fölkél a nap,
Nyomában illatos virág fakad...