Berde Máriaerdélyi magyar író, költő, műfordító és tanár |
Azt hitték: alszom.
A kicsi szobában
Homály derengett, meghitt és szelíd,
Azt hitték, alszom és rólad beszéltek,
Kit messze űztek tőlem álmaid.
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Nem aki lomhán és sugártalan jő,
Az agyra gondot és a szívre gyászt hoz,
Nem az a csend borul le néha rám:
Koronás, hermelinpalástos...
Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsánykemény, vidor kakastorok.
Nem. Sohse leszek én, mint a többi
Széltelen révben nyugvó szerencsés.
Horgonyavetett, biztos hajókon
Sohse lesz lelkem alvó teremtés -
Izzott a nyár - nem baj, hogy elmúlt.
Nem fáj: a rózsa sírva elhullt.
Oly halkan ver a szívem, mint az álom,
Csak nézem, hogy huny napra nap,
Üdvösségünk percétől minden perccel
Mind távolabb esünk, mind távolabb.
Járjatok halkan át szobámon...
Most, most szövődik legszebb álmom.
Födjétek el az ablakot,
Hazudjátok el a napot.
Állott már a házam oly fentre tetézten,
Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.
A vízre künt nyíló lombok hajolnak,
Lemosolyog a kéklő végtelenség,
Alatta céltalan cikázó fecskék -
Csicsergő fecském, könnyű kedvem, hol vagy?
Mily mély a seb, nem mondtam én soha.
Panasztalan hullt ifjú, drága vérem,
Fonnyadt le testem forró bársonya.
Hervadva jártam kísértet-fehéren.
A napok telnek, telnek.
Homályos, ködös hajnalok kelnek.
Napokon át szitál a hó.
A város zaja tompa elhaló,
Fénytelen, szürke délután
A villanyrudak dróthálózatán
Fáradt madarak ülnek csapatostul,
Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul...
A mesék országából jöttem,
Cipőmön a por még arany.
Megcsap valami illatából,
Ha este kibontom hajam.