 | Benedek Elekíró, újságíró és költő |
Üres a ház, üres a fészek,
Magam elé szomorúan nézek.
Itt egy szoba, ott más bezárva,
Elnémult, el, az édes lárma.
- Miért búsulsz, kis mamuskám?
- Ne is kérdezd, ó, papuskám!
Nézd a drága Csöppikét,
Az aranyos kicsikét,
Iskolába kéne adni,
S nincsen madáriskola,
Majd széthasad árva fejem:
Hová adjam? Mondd, hova?
Fölébredt a nap, kapuját kitárta,
Nótával köszönti a dalos madárka.
Ébredez az erdő, már a rét sem alszik
Madár dalolása messzire elhallszik.
Én Istenem! Jó Istenem!
Becsukódik már a szemem,
De a Tied nyitva, Atyám!
Amíg alszom, vigyázz reám!
Tessék kisasszonykám,
Finom gesztenye,
Héja ropogós,
A bele omlós,
Nem hiszöm, lelköm,
Hogy ne ízlene.
Édes anya (vagy apa) nevenapján
Édes anyám rózsafája,
Kis madárka szállott rája.
Zeng belé az egész határ,
Úgy dalol az a kis madár.
Mennek a libuskák,
Gigágá, előre,
Mennek, mennek, mendegélnek
Virágos mezőre.
Megváltozott a szokásom
Nincsen otthon maradásom.
Éltem eddig úri módon,
Most mindég az utcát róvom.
Szereti a baba
Tarka kis cicáját,
Simogatja szépen,
Fülét, farkincáját.
Van Péterkének
Hófehér báránya,
Piros szalagocskát
Kötött a nyakába.
Repülj, Csillag, repülj,
Meg se állj hazáig,
Ne várjon az édesanyám
Én reám sokáig.
Áll Jucika, áll,
Jaj de félve jár,
Hogy szeretné édesanyja,
Ha szaladna már!
Szegény nagymamának nincsen senkije,
Egyedül üldögél karosszékibe.
Volt egy unokája, szép és jó gyerek...
Ha rá gondol, a könny szeméből pereg.
Cseng a kasza, peng a sarló,
Nyomán fel-felsír a tarló,
Menekül a fürjmadár.