 | Baróti Szabó Dávidköltő, nyelvújító, pap és tanár |
Szent György havának tizedik napját megint
Elértem, és ővéle hatvannégy tavaszt.
Hogy űzik egymást! melly hamar futnak az üdők
A semmiségnek tengerébe! benne van
Az, amit éltem. Halni kezdődtem, mihelyt
Kezdődtem élni. Nem maradt sem jó s gonosz
Cselekedetimnél más egyéb. - Nagy Alkotóm!
Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved,
Eggy szép nemzetnek béllyege, veszni siet.
Nyelvünkről mézet szedegetsz méh-módra, magyar méh,
S elszennyűlt gyöngyit, Révai, fényre hozod.
Látván a gállyát minap a Balatonra felűlni
Neptún, örvendő két kezit öszvecsapá.
Már, úgy mond, felvészi magát neve, híre vizemnek;
Már Magyarországnak tengere fényre kelend.
Magyarországnak hajdani szomorú sorsa
Felhőkből zúdúlva midőn lerohantak az essők,
A nap öröm-színben, kékes egekre kiszáll;
A zúgó szelek harcok után békére ha léptek,
Öbleiből kifeszűlt tenger haragja lohad;
Nem tud hazánk a homályok után napfényre derűlni...
Ember vagy, készülj; az halál felvonta talántán
Már íjját, mellyel tested halomba veri.
Ember vagy; majd por lészesz; valahány napot éltél,
Annyival indultál a temetődre közelb.
Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?
Szép voltál fiatalb lévén, én Virtem, öregszel
S címeres ékidnek csak töredéke maradt.
Régi lakósidnak, kikkel múlattam ölödben,
Része tovább szállott, része pediglen elhalt.
Hírit hozák, hogy várakozol zsengémre. Ne kóstold;
Mert igenis meg fog váslani benne fogad.
Tegnap elült jött és el akar már menni Kazinczy;
S vaj-mi soká nem fog jőni közinkbe megint!
Bészállván az Halál némelly fogadóba s Kupídó,
Ott eggymás mellé nyílaikat letevék.
Ember vagy; készűlj: az halál felvonta talántán
Már íjját, már tán nyilat is üt ki reád.
Ember vagy; majd porrá léssz: azt, amit eleddig
Éltél, már az halál birja, te nem vagy ura.
Míg puhán hord a csapodár szerencse,
Számoson kelnek s csakhamar barátid;
Majd ha nagy finnyás öliből kihajtand.
Mind eloszolnak.