Baróti Szabó Dávidköltő, nyelvújító, pap és tanár |
Bészállván az Halál némelly fogadóba s Kupídó,
Ott eggymás mellé nyílaikat letevék.
Számotok hat s három, múzsák! hogy títeket híven
Szólgállak, majd-majd eltelik annyi tavasz.
Örökre tedd le sípodot,
Öreg Szabó; menj haza:
Akaszd fogasra lantodot;
Elúnta már a haza.
Tegnap elült jött és el akar már menni Kazinczy;
S vaj-mi soká nem fog jőni közinkbe megint!
Magyarországnak hajdani szomorú sorsa
Felhőkből zúdúlva midőn lerohantak az essők,
A nap öröm-színben, kékes egekre kiszáll;
A zúgó szelek harcok után békére ha léptek,
Öbleiből kifeszűlt tenger haragja lohad;
Nem tud hazánk a homályok után napfényre derűlni...
Hírit hozák, hogy várakozol zsengémre. Ne kóstold;
Mert igenis meg fog váslani benne fogad.
Míg puhán hord a csapodár szerencse,
Számoson kelnek s csakhamar barátid;
Majd ha nagy finnyás öliből kihajtand.
Mind eloszolnak.
Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved,
Eggy szép nemzetnek béllyege, veszni siet.
Nyelvünkről mézet szedegetsz méh-módra, magyar méh,
S elszennyűlt gyöngyit, Révai, fényre hozod.
Munkám végbevivém, mellynek az érceken
Tartóssága kitesz, s a faragott gulyák
Égignőtt tetején. Sem dühödött szelek;
Sem rút fergetegek, sem siető napok,
Sem végetlen idők meg nem emésztik azt.
Nézd a fenntermett elmét! - E szókra fakadtam,
Amikor olly kendett versed előmbe kerűlt.
Még nem merte talán arcád illetni borotva;
Még ábrázatodot moh ki nem űlte talán:
És odahajtottál, azhová sok nem tud elérni,
Bátor elég hóval légyen is hintve feje.