 | Baróti Szabó Dávid versei az irodalomról és a költészetrőlköltő, nyelvújító, pap és tanár |
Munkám végbevivém, mellynek az érceken
Tartóssága kitesz, s a faragott gulyák
Égignőtt tetején. Sem dühödött szelek;
Sem rút fergetegek, sem siető napok,
Sem végetlen idők meg nem emésztik azt.
Számotok hat s három, múzsák! hogy títeket híven
Szólgállak, majd-majd eltelik annyi tavasz.
Nyelvünkről mézet szedegetsz méh-módra, magyar méh,
S elszennyűlt gyöngyit, Révai, fényre hozod.
Könyvedet és leveled vettem: leveledre levéllel
Szolgálok; könyvért könyvet örömmel adok.
Drága nagy úrfi! miként örvendjek néked eléggé?
Illendő koszorút nem tudok adni reád.
Nézd a fenntermett elmét! - E szókra fakadtam,
Amikor olly kendett versed előmbe kerűlt.
Még nem merte talán arcád illetni borotva;
Még ábrázatodot moh ki nem űlte talán:
És odahajtottál, azhová sok nem tud elérni,
Bátor elég hóval légyen is hintve feje.
Hírit hozák, hogy várakozol zsengémre. Ne kóstold;
Mert igenis meg fog váslani benne fogad.
Tegnap elült jött és el akar már menni Kazinczy;
S vaj-mi soká nem fog jőni közinkbe megint!
Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved,
Eggy szép nemzetnek béllyege, veszni siet.