 | Bárd Miklósszületési nevén Kozma Ferenc, költő |
Tanulj szenvedni, kedves honfitársam,
Tanítsd a lendéd hogy ne ríjon,
Nemes a gesztus, mely a koplalásban
Egy nagyot húz a nadrágszíjon.
Bár megviselt az izmom, idegem,
Nékem a sport nem idegen,
S mint lovasember gyönyörködve nézem,
Ha fiaink java a téren
A nemes vetélyben kivál,
Ilyenkor, mint a kivénült csatár,
Az ifjú népet arra biztatom:
Feszüljön ín, duzzadjon az izom.
Egy forduló még s színed előtt állok.
S ki nékem is Atyám vagy, százszor áldott,
Felém fordulsz majd: ősz vitézem,
A panaszt tudomásba vészem,
Vádold be, mely így elviselt, a létet.
"Új életritmus!"... Majd így végezéd:
Győznek a szög, a számok, győz a gép,
És pusztulnak a lenge gyermekálmok.
Ezzel vége a disputának,
A technika nem tűr meg ellenérvet,
Felettem szárnyalnak a gépek,
De mégis engedd, hogy, bár avatatlan,
Kimondjam, amit itt hordok magamban...
Magyar föld nyílj meg! valaki kopogtat,
Bocsásd be ezt a halhatatlan holtat,
És zárd a kebeledre őt,
Ki koszorús fejét öledbe hajtva,
Hozzád simul és néked visszaadja,
Mit tőled vett: az ős erőt.
Nem én!
Mert vallom, tartom is hiven,
Amit igaznak vél eszem, szivem
Kimondom bátran, el nem alkuszom,
Nem kérdve, végül kár, avagy haszon?
A harc sem aggaszt, sohse féltem én!
Nem én!
Magasból zuhant le - döbbent a veszte,
Egy állatember kivégezte
A köztársaság legelső fiát.
Nem nézem benne most a franciát,
Ember volt - aki vérében leomla,
Ki rá szolgált a szánalomra,
Nyugodjék!... s már fordítok a lapon -
Igy tegnap.
Én sárgacsőrü kis madárfiókám
Ihol a vers. - Az öreg cimbora
Őszének tarlott tájain borongván,
Magával némi mélabút hoza.
Túl minden más lesz... Ott a nap
Váltig delel és nincsen alkonyat;
Ott minden, ami fényesség: örök,
Az aljban nem húznak ködök,
Ott nem tudják, hogy mi a vétek,
Nem sülnek ki a füves rétek,
Nem sápad meg az erdők koszorúja;
Virágos ott az élet útja...
Mert versféléket én is elkövettem,
Te egy asztaggal zúdulsz rám, amelyben
Teljében él egy modern lirikus.
Mit szóljak hozzá?...
Megenyhültek a szenvedések,
Ha megviselve is, de élek;
S mint rokkantja egy nagy csatának
Mélázom... nézem a világot,
S át tűzön, vízen, véren, átkon
E bűntengert szépnek találom,
Lélegzem újra, nagyot, mélyet
És örülök a napsütésnek.
Nem költő az, ki, mint én, maradi.
Helyes a bőgés - van benn valami.
A kor szelleme engem itt hagyott,
Oda se néki - ballagok gyalog.
Végeztem... Mi az ami hátra van még?
Elgondolom: ha lóra kapnék,
Ballagva szótlan, kantárt megeresztve -
Már alkonyatig nyomom veszne.
E forrásnál töltém be a húsz évet,
Akkor itt ujjongott az élet,
A napja perzselt tűzzel, lánggal,
Az éjje megtelt zsongó szerenáddal,
S egy dala volt: "Képeddel alszom el".
Mind elmult, mi az életben gyönyör,
Hiába minden - az arany vödör
Már nem merül meg... Ki s be járnak
Hajlékomban a siket árnyak;
Mig fönn a nap, megülnek veszteg,
Ha száll az alkony, vitát kezdnek,
Beszélnek - szavuk lehangol, gyötör:
"Kopár öregség - ásító gödör"...