Bárd Miklósszületési nevén Kozma Ferenc, költő |
Mind elmult, mi az életben gyönyör,
Hiába minden - az arany vödör
Már nem merül meg... Ki s be járnak
Hajlékomban a siket árnyak;
Mig fönn a nap, megülnek veszteg,
Ha száll az alkony, vitát kezdnek,
Beszélnek - szavuk lehangol, gyötör:
"Kopár öregség - ásító gödör"...
Az én fajtámnak e hazába'
Volt része sok hadakozásba',
Véráldozatba', veszteségbe',
Elismerésbe', tisztességbe',
A hatszáz éves vándorúiba'...
A novembernek éle, foga van.
A tél fenyeget a metsző szelekbe:
Mi eltámolygunk bús hajléktalan
S csak kérdezgetjük: hova, merre?
Végeztem... Mi az ami hátra van még?
Elgondolom: ha lóra kapnék,
Ballagva szótlan, kantárt megeresztve -
Már alkonyatig nyomom veszne.
Báró Bánffy Györgyné emlékkönyvébe
Szeretnék olyan szót találni,
Mely elszárnyalva betalálna
A közel Bánffy-palotába,
S így köszöntné a háznak asszonyát:
"Szépséges grófnő, pengetvén dalát,
Egy öreg igric áll a kapualjba,
Nézzen ki rá, mert fél az istenadta...
"Miért, - miért?"... Az örökös "miért"
Szó, gondolatközhely, mely kérdve kérd.
Veszkődik, mint a sajtkukac a sajtba',
Erőlködik, hogy kikaparja
A lét értelmét...
Magyar föld nyílj meg! valaki kopogtat,
Bocsásd be ezt a halhatatlan holtat,
És zárd a kebeledre őt,
Ki koszorús fejét öledbe hajtva,
Hozzád simul és néked visszaadja,
Mit tőled vett: az ős erőt.
Ha elszakadni mindentől, mi szent,
Szabadulást, szabadságot jelent;
Ha földiekhez nincs köze az égnek,
Urat nem ismer, független a lélek;
Ha szellemének nincs határ, se korlát,
S fölszabadulván jobban végzi dolgát:
Óh akkor én, ti boldog szabadok,
Bilincsben sínylő szegény rab vagyok.
Kardom törött, a pajzsom szertemállott,
Ma leütik fejemről koronámat
És megaláznak.
Istenanyám!... nagy lenne bár vétkem,
A siralmak e zordon éjjelében
Állj szóba vélem.
Megbántott lobbanó szeszélyed,
De fölmosolyog már a lélek,
Kérlelsz - de visszás hangulatban:
Bosszant, hogy meg se haragudtam.
Hajad csapzottan csüng a homlokodra,
A kard tétováz az ernyedt marokba',
Nem véd - nem sujt, csak bambán hadonáz.
Csüggedsz - a térded citoráz,
A csapás alatt felnyögsz eltilódva,
Egy évezer dacos bajnok vivója,
Te vagy-e hát?
A hosszú éjet egyedül virasztom,
A meleg fészken szunnyad gyermek, asszony;
Künn csikorog, szikrázik a holdfénybe
Havas Szilveszter metsző, tiszta éje.
Mert versféléket én is elkövettem,
Te egy asztaggal zúdulsz rám, amelyben
Teljében él egy modern lirikus.
Mit szóljak hozzá?...
Egyszer nagyrégen sírtam... fáj az emlék:
Mikor az anyámat temették.
Nem költő az, ki, mint én, maradi.
Helyes a bőgés - van benn valami.
A kor szelleme engem itt hagyott,
Oda se néki - ballagok gyalog.