 | Bárd Miklósszületési nevén Kozma Ferenc, költő |
Bár megviselt az izmom, idegem,
Nékem a sport nem idegen,
S mint lovasember gyönyörködve nézem,
Ha fiaink java a téren
A nemes vetélyben kivál,
Ilyenkor, mint a kivénült csatár,
Az ifjú népet arra biztatom:
Feszüljön ín, duzzadjon az izom.
Csacsog, fecseg, de nem tör csendet,
Szellők alusznak a habon.
Csak néha-néha loccsan egyet,
Szelíden, lágyan, altatón.
Tartós borút nem tűrt a lelke,
Örömre született;
Mint élet-művész kimagaslott
Mindenek felett.
Titok itt minden, magam is
És minden, ami élő,
Titok az innen távozó,
Az ide visszatérő.
Megenyhültek a szenvedések,
Ha megviselve is, de élek;
S mint rokkantja egy nagy csatának
Mélázom... nézem a világot,
S át tűzön, vízen, véren, átkon
E bűntengert szépnek találom,
Lélegzem újra, nagyot, mélyet
És örülök a napsütésnek.
Katona mindenek előtt,
Mint Anonymus - költő,
Turista, vadász, madarász,
Vonzott a hegy az erdő,
Lovaglómester - oktató,
Hű rózsakertész, virágápoló
És végül mindenek felett...
Sírhatnék... Élted késő alkonyatán
Gonoszul megcsúfolt a sátán,
Mulandó bájak hervadt asszonya.
Oh, fájó, szívbe markoló csoda:
Te megáldott egy boldog nászban,
Tört liliom özvegy gyászban,
Bús csendjében egy fülledt őszi éjnek,
A gonosz odalökött egy hivének...
Magasból zuhant le - döbbent a veszte,
Egy állatember kivégezte
A köztársaság legelső fiát.
Nem nézem benne most a franciát,
Ember volt - aki vérében leomla,
Ki rá szolgált a szánalomra,
Nyugodjék!... s már fordítok a lapon -
Igy tegnap.
Lovas volt minden nemzetségem,
S már öklömnyi koromba' engem,
Mert velem mindig vágtatott a ló,
Ügy hívtak: a kis "Gyifakó".
Virágzó fák közt napsütésben,
Ki sétámat a külvárosba' végzem,
Azt kérdem: mért e cafatos gúnyák?
Van nekem egy kis ligetem,
Ahol dalok születnek,
Nem járja ezt sok idegen,
Nem sétány a tömegnek.
Tanulj szenvedni, kedves honfitársam,
Tanítsd a lendéd hogy ne ríjon,
Nemes a gesztus, mely a koplalásban
Egy nagyot húz a nadrágszíjon.
Gond, te bujkálsz! Úgy megszoktalak,
Bár rút legény vagy, kelletlen alak,
Hogy ily nap, mely mindent derűbe vont,
Kereslek szerte: hol vagy szürke gond?
Porszem volt, egy kis kvarc, mely könnyü lévén
Belovagolt egy sugárkévén,
S hogy, hogynem, addig hancuzott az űrbe',
Mig belehullt az óraműbe,
S a vén klepsidra, mindazóta
Meggabalyodott bolond óra...
Gyötör a jóság; gondja tűrhetetlen,
Jó éjszakám volt - csend van a szivemben,
Vidám a regg s az asszony gondja - kény.